Keresés

Pollack épületet újít meg a Pyxis Nautica

Pest egyik legrégibb épülete a belvárosi Almásy-palota, ami a hosszú története során érezhette magát a világ közepének, később leégett, majdnem elbontották, Budapest ostrománál is megsérült, majd elhagyatottan is állt. Pollack Mihály épülete kétszáz év alatt mindent túlélt, még a legrosszabbat is, amikor évekig üresen állt.

A Szép utca, Reáltanoda utca sarkán lévő telken egykor a pesti Füvészkert terült el. 1812-ben a Szépészeti Bizottmány felparcellázta a kertet, hogy az akkori szándék szerint a lakóházak mellett olyan fontos közintézmények épüljenek fel, mint a Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Színház. Mindebből a lakóházak maradtak, miközben az utca neve is formálódott: Neue Gasse, Schöne Gasse, Szép utca.

A telek 1815-ben került gróf Almásy Ignáchoz, aki két évvel később felépítette a palotáját, ám a szintén a tulajdonában lévő szomszédos (mai Szép u. 4. szám alatt lévő) telket beépítetlenül hagyta. A gróf halálakor, 1850-ben a fia, Aloysius örökölte meg a palotát, ám mivel azzal együtt tetemes adósságot is örökölt, még abban az évben el is adta gróf Győry Lászlónak. Tőle 1885-ben gróf Győry Mária, gróf Szapáry Géza felesége örökölte meg, majd a következő tulajdonos a fia, Szapáry László lett. Az épület az I. világháború után lett a Zichy családé. 1938 januárjában Nagykovácsy Milenkó és neje, Villányi Mária vásárolta meg a házat, majd az államosítás után a Kereskedelmi Beruházási Vállalat költözhetett be. Ahogy a tulajdonosok névsorából sejthető, az épületben sok különleges dolog történt.

Az épület 1924-ben

Almásy Ignác Pollack Mihályt bízta meg a tervezéssel, akinek az eredeti tervein egy kétemeletes palota látható, ám a megépült változat ettől jelentősen eltér a szintek számában, a homlokzat kialakításában, és az udvari függőfolyosó meglétében is – ebből a legfontosabb a II. emelet elmaradása, aminek anyagi okai lehettek, valamint az, hogy Pollack végül a városi sorház követelményeinek szigorúbb betartása mellett döntött. Az első apróbb módosításokat – válaszfalak bontását, áthelyezését – 1870-ben tervezte meg Wechselmann Ignác, Győry László felkérésére.

Negyven évvel később készült el a ma is látható felülvilágító: Szapáry László kért engedélyt üvegtető kialakítására a főlépcső mennyezetében. A terveket Horváth József ács- és építőmester jegyezte. Egy évre rá, 1911-ben az északi szárny I. emeletén, az ebédlő területét növelték az előtte lévő függőfolyosó szakasz bezárásával – Pollack Mihály eredeti tervein itt még nyitott függőfolyosó látható.


Szapáry gróf tovább haladt felfelé, 1916-ban a falak és a tető megemelésével kialakított egy II. emeletet, hideg konyhával, drótüveg felülvilágítóval ellátott konyhával, és egy cselédszobával. A tervező ezúttal Jablonszky Ferenc építész volt, míg az engedélyeket bizonyos előírások teljesítése után megkapták.

Ugyanakkor a Szapáry család kialakított egy új, fényűző enteriőrt is, ugyanis a palotába költöztették a család rendkívüli műgyűjteményét.

Valóban nem hétköznapi gyűjteményről van szó: a Szapáryak rokonságban álltak a híres velencei Morosini családdal, és amikor a Morosini család utolsó leszármazottja 1885-ben meghalt, a vagyon egyharmadát gróf Szapáry Géza örökölte. Így került a birtokába a Canale Grandén álló Palazzo Morosini, melynek gazdag műkincsgyűjteménye lett a Szapáry gyűjtemény budapesti részének magja.

A Morosini szoba
A lépcsőházat borító kárpit
A reneszánsz terem

Igen ám, de a gyűjteményben súlyos kár keletkezett: 1907. december 30-án tűz ütött ki a házban. A palotájában a velencei mesterek – Tiepolo, Tiziano, Tintoretto, Longhi, Lorenzo Lotto, Bassano, Palma Giovane és Giulio Romano – képei a velencei palazzók fényűzésével vetekedő enteriőrben kaptak helyet, írta januárban a Vasánapi Ujság, egy érzékletes beszámolót közölve az épületről:

„Velenczei volt ott minden: nemcsak a képek s a tizenhatodik századbeli berakott mívű és a tizennyolczadik századbeli aranyos faragványú, régi és drága genuai soprarizzo-bársonynyal bevont bútor, a történelmi becsű muranói csillárok, velenczei bronz fali karosgyertyatartók és kandeláberek, az antik velenczei tükrök, a falak páratlanul szép és felbecsülhetetlen értékű soprarizzo-bársony kárpitja, hanem velenczei volt hozzá a keret is, melyet a grófi család műízlése teremtett mind e kincshez: a drága olasz stukkó mennyezetek, a falak gazdag faragványú és aranyozású lamberie-jei.”

Vélhetően egy gondatlan fűtő okozta a tüzet, amely a Reáltanoda utcai szárny hálószobájából indulva terjedt át a Szép utcai szárnyra. A lángok először továbbterjedtek a Rózsaszínű Szalonra, ahol elpusztult Morosini dózse bölcsője és a Morosiniek antik bútorai, egy Angelika Kaufmann, és egy Benczúr Gyula kép; azután a nagy fogadóteremre terjedt át a tűz, ahol velencei tükrök, a Murano városa által a törökverő Francesco Morosini dózsénak ajándékozott csillár, nagy értékű velencei csipke- és bársonyfüggönyök és Longhi Grimani dózse portréja semmisült meg.


Restaurálható maradtak Palma és Tintoretto festményei, illetve a főlépcsőházba nyíló előszobát díszítő festmények: Giulio Romano csataképe, Bassatio két velencei tájképe és Tiziano férfiportréja.

Goya: Női önarckép

Öt év múlva a palotát ismét műkincsek népesítik be: a megmenekült darabok mellé újabbak kerülnek, miközben a belső is díszesebb a korábbinál. Ismét a Vasárnapi Ujság közöl részletes beszámolót, melyben egyebek mellett a királyi háztól ajándékba kapott nagy méretű gobelin-ről, Goya egy női arcképéről, egy Tintoretto portréról és a Mediciek történetét elbeszélő gobelin-ekről ír. A műtárgyakon túl a pompás beltér is megfigyelhető a lap fotóin: a falikárpitok alatt az ajtószárnyak és -bélletek kagylómotívumával megegyező díszű faburkolat futott, mely a terem fölött dúsan faragott, kazettás mennyezetben teljesedett ki. Barokk bútorok, míves porcelánok és mélytüzű brokátok díszítették még az enteriőrt.

Ma már érthetetlen módon – a hazai műgyűjtést kutató Mrávik László szerint – ezeknek a műtárgyaknak nem szenteltek kellő figyelmet sem a múzeumok, sem a művészettörténészek. A kollekció darabjai szétszóródtak, illegálisan, ma már feltárhatatlan módon külföldre vitték őket.

Mi több, 1938-ban kis híján az épületet is lebontották.

Az új gazda, Nagykovácsy Milenkó áruház-tulajdonos igyekezett megszerezni a háztömb minél több épületét, így került hozzá az Almásy-palota is. 1938-ban megkapta az engedélyt az épület lebontására, de a Fővárosi Közmunkák Tanácsa felülvizsgálta az ügyet, és a műemlék jellegre, valamint a régi városkép védelmére hivatkozva az akkori állapot megóvását rendelte el. Nagykovácsy garázsépítési tervével éppen fordítva történt: elsőre elutasították, majd másodfokon – bizonyos megkötésekkel – engedélyezték. A terveket Kégl László építőmester készítette.

Budapest ostroma alatt az épület súlyos károkat szenvedett. A helyreállítás és az államosítás után az épület a Kereskedelmi Beruházási Vállalathoz került, amely székházzá alakította, és az udvari traktusokat háromemeletesre építtette.

Az épület a mostani felújítás előtt - Fotó: Jaksa Bálint
Az épület a mostani felújítás előtt - Fotó: Jaksa Bálint

1957-ben a kapualj bal oldalán elhelyezkedő földszinti helyiségeket portáslakássá alakították, 1965-ben pedig „tatarozták” az épületet. A szocializmus éveiben a változó tulajdonosok jelentéktelen átalakításokat végeztek, melyek sem nem javították, sem nem rontották az épület képét. Annál nagyobb károkat okozott a rendszerváltás utáni időszak, amikor egy idő után üresen maradt, és az eltelt évek során láthatóvá váltak a gondatlanság, a karbantartás és a fűtés hiányának következményei.

Az Almásy-palota Pollack Mihály egyik legszebb műve a pesti bérházai és palotái sorában. A ház az életmű „felemelkedés éveinek” nevezett szakaszában épült, melynek során az építész eljutott az 1828-tól datált „érett művek korszakáig”. Az Almásy-palota abban a szerencsés helyzetben van, hogy az udvari szárnyakra való ráépítések, a korai klasszicista homlokzat, a kapualj, a lépcsőház szinte érintetlenül, eredeti megjelenésüket megőrizve maradtak ránk.

1206 megtekintés
  • Black Instagram Icon

© 2020 Pyxis Nautica