Az Almásy Palota története
- 6 nappal ezelőtt
- 4 perc olvasás
Szöveg: KELECSÉNYI KRISTÓF / Building Culture.
Pollack Mihály / Portré, Than Mór festménye
Pollack Mihály munkásságát nem pusztán a Nemzeti Múzeum miatt tartja számon az építészet-történet írás. Kiemelkedő jelentőséggel bíró darabja az életműnek a pesti Almásy-palota a Szép utca és Reáltanoda utca sarkán. Önmagában az is ritkaságnak számít, hogy egy 1817-ből származó klasszicista városi palota, ha jelentős mértékben átépítve is, de fennmaradt a 19. és 20. század fordulójának építési boomja közepette a Belvárosban. Ha hozzátesszük mindazt, hogy a ház – a falait ekkor dekoráló Tiziano, Lorenzo Lotto és Tintoretto munkákhoz hasonlóan – túlélte a benne tomboló 1907-es tűzvészt, a tömbben a két világháború között terjeszkedő divatárúház bontási szándékát és az 1945-ös bombatalálatokat, akkor csakis igen nagy óvatossággal nyúlhatunk hozzá e sokrétű tanújához az elmúlt két évszázadnak.
A Reformkori belváros tanúja
A kevés máig megmaradt pesti főúri rezidencia között is kiemelkedő építészettörténeti jelentőséggel bír a Pollack Mihály által az Almásy grófi család részére tervezett Szép utca és Reáltanoda utca sarki egyemeletes városi palota. Az 1817 után megvalósult épület, ha többszöri jelentős átalakításon is esett át, főbb vonalaiban a mai napig őrzi az őt életre hívó reformkor hangulatát.
Fellelt állapot, fotók: Jaksa Bálint
A palota építtetője Almásy Ignác, aki ez idő tájt Temes vármegye főispánja is volt, a korábbi pesti füvészkert egy nagyobb darabját szerezte meg. Az akkoriban nagyméretűnek számító telken a korai tervek alapján még kétemeletes házat kívánt építeni, ám végül egy szinttel alacsonyabb formában valósult meg a magyar klasszicizmus legjelentősebb építészének, Pollack Mihálynak tervei alapján a fővárosi főnemesi otthon.
A visszafogottan elegáns homlokzatú palota legnagyobb, máig fennálló különlegessége a széles kapualjjal szemközti oldalon a belső udvart kibővítő úgynevezett Concha, egy félgömbkupola formájú boltozattal fedett, de nyitott tér.
A pest-budai építészetben párhuzam nélküli megoldás funkciója rendkívül prózai: az udvarba behajtó lovaskocsik kényelmes ívben való megfordulását tette lehetővé. Amíg a földszint és a pince a kiszolgáló személyzetet, konyhát, kamrákat, kocsiszínt és istállót fogadta be, addig az emelet a grófi lakosztályokat és a vendégfogadás tereit tartalmazta. Az átalakítások miatt ezekről nagyon keveset tudunk, azonban a közelmúltban történt restaurátori kutatások során előkerült töredékek alapján változatosan kifestett, színpompás szobasor fogadhatta a lakókat és a látogatóikat.
Concha: [konka] a félgömbkupolát formázó fedett-nyitott tér az Almásy Palota különlegessége
Fellelt állapot, fotók: Jaksa Bálint
A velencei Dózse öröksége
A ház a Szép utcában szomszédos üres telekkel együtt, mely vélhetően a palotához tartozó haszonkertnek adott helyet, történelmi időkben 1848. április 1-jén került gróf Győry László birtokába, aki továbbra is főúri rezidenciaként, saját célra használta az épületet. Az első ismert, nagyobb átalakításra csak 1870-ben került sor, amikor Győry a kert helyén egy új, neoreneszánsz divat szerinti palotát épített magának és ezzel párhuzamosan a szóban forgó „régi házat” is felújította. E munkához már köze volt lánya, Mária férjének, Szapáry Gézának is, aki Zala vármegye főispánja volt ebben az időszakban. Feltételezhető, hogy a házaspár használta tovább a klasszicista épületet, mivel Győry halálakor azt kizárólag lányára hagyta.
A Szapáry-családot rokoni szálak fűzték a velencei Morosini-családhoz is, amelynek köszönhetően 1885-ben elképesztő értékű műkincseket örököltek a több dózsét is adó befolyásos famíliától.
A palota nagyobb arányú belső átalakítására legkésőbb ekkor került sor, ugyanis nem csupán festmények, de számos muranói csillár, velencei tükör, függöny, szőnyeg és antik bútor is Budapestre került. Szinte hihetetlen, de a palota falait a század utolsó évtizedében az itáliai reneszánsz és barokk olyan világszinten ismert alkotóinak munkái díszítették, mint Tintoretto, Lorenzo Lotto, Tiziano és Tiepolo.
E gazdag korszaknak még az 1907 szilveszterének előestéjén kitört tűz sem vetett véget. A Reáltanoda utcai szárny egyik hálószobájából indult vésznek azonban szerencsére viszonylag kevés műalkotás esett áldozatul. A házat ezt követően 1913-ig bezárólag több ütemben ismét teljesen újraformálták belülről, melyről a Vasárnapi Ujság is részletes, fotókkal illusztrált cikkben számolt be. Ekkor jött létre az üveg felülvilágítós, kőburkolatos főlépcsőház mai formájában, valamint a kevés megmaradt belsőépítészeti műrészlet, mint a stukkódíszes mennyezetek, kagylódíszes kétszárnyú ajtók és a márványos ajtókeretek. Szapáry László 1917-ben annak ellenére túladott az épületen, hogy előző évben még új konyhát és cselédszobákat is létesített az északi szárnyra való ráépítéssel. Az új tulajdonos, a Zichy-család lett végül az utolsó főnemesi gazdája a palotának.
Pálffy-kárpit a lépcsőházban, Vasárnapi Újság, 1913
Megújulásra várva
Hozzászólások